Előhang:
„A halál csak a kezdet, tanítja Abdul al-Sahred… és most már tudom, hogy igaza volt. Aki sokáig él, óhatatlanul belefásul a lét változékonyságába, a halál azonban – a földi dolgok közül egyetlenként – sosem veszít varázsából. …
A fájdalom – ha az volt – rég elenyészett, de minél mélyebbre merülök az elmúlás sötét vizeibe, annál jobban zavar a felfordulás, amit magam mögött hagytam. Nem így terveztem. Egy köznapi ember a sorsot hibáztatná, de mert sem köznapi, sem ember nem vagyok, céltalan lenne ilyesmivel takaróznom. A kevélység bűnébe estem. Ez Erion utcáin is végzetes lehet, az ősi nép tanyáján, a legendás Sonionban pedig szükségképp a vesztemet okozta. Az enyémet és mindazokét, akik átkeltek a sivatagon, hogy bemerészkedjenek oda, ahol az ötödkori manifesztáció bukása óta egyetlen jóakaratú fajzat sem járt: a városnyi sírboltlabirintusba, mely a legyőzött istenség maradványait rejti.”
I.
„A Fehér Páholy nagyjai a szavukat adták – biztosított minket a pyarroni legátus, egy szalmaszín hajú, aszkétaarcú Krad-lovag. Dísztelen bőrvértben járt, de jeles személy lehetett, mert három kámzsás – két pap meg egy mágiaforgató – kísérte mindenhová. Némelyek Heliodornak, az Aranykör társalapítójának vélték. Talán igazuk volt; ami engem illet, rég letettem arról, hogy tetteik helyett legendájuk alapján ítéljem meg az embereket. Az aszkétaarcú Krad-lovag nem szaporította a szót, nem zavartatta magát a nehézségektől, és úgy itta a feketelevest, mint más a vizet. Az ideúton csak kedveltem, a tizenkettedik nap reggelén már becsültem is: nem rendült meg hitében, pedig tudta, hogy városát pusztulás fenyegeti, rendtársaiért és szeretteiért pedig semmit sem tehet. Lenyűgözött Pyarron isteneibe és mágusaiba vetett bizodalma. Nyilván azért, mert én magam nem hittem semmiben… saját képességeimet és a dolgok múlandóságát kivéve.”
Tóth-Olger Ákos:
Ha létezik szerencsés kezdet, akkor ez az volt számomra. Két dolog maradt meg bennem, amire emlékszem: hogy ellenfelem bűn rossz húzása megpecsételte a kiépülését, és látva az előttem megnyíló lehetőséget, reszketett a kezem, úgy féltem, nehogy eljátsszam az esélyt.
A Kacagót vezettem, amely ellen jó párszor játszottam már OVV-ken, így tisztában voltam vele, milyen kellemetlen pakli, ha sikerül „berúgni a motort” és elindul a láncreakció. Bár klasszisokkal maradtam el Gasparics Gergő (tőle lestem el a paklit, minimum háromszor játszottam a paklija ellen nagy versenyeken) rutinja mögött. Így az én motorom lassabban indult és kevésbé dübörgött. J
Ellenfelemmel mindketten használtuk az Ófát, így mindkettőnknél hatos volt a kéz. Nekem sikerült felhúznom az egyik kulcs kalandozót, és volt küldetésem is, így szinte azonnal meg tudtam indulni.
Ákos nem húzott jól, kalandozót talán csak a második körben tudott letenni: egy külső síkos Dzsinnt. Az első körben mindössze tárgyak lecsatolására és (talán) egy megszakító akadálylap csatolásra volt lehetősége.
A meccs gyakorlatilag ezen ment el. Menet közben Máté ugyan jelezte, hogy Ákos visszatérő és tapasztalt játékos, így jelezni fog, ha valamit rontanék – annyira a meccsre figyeltem, hogy fel sem fogtam a jelentőségét. Csak a végén, eredményhirdetéskor, amikor Máté szóba hozta, hogy Ákos nyerte meg az előző Adeptus versenyt. Hát, néztem is nagyokat, ki ellen sikerült nyernem.
1/1
II.
„A maremiták mostanra oly közel jártak, hogy tisztán láttam fedetlen fejüket, a fekete vértezetükön izzó őrjeleket… Hogy a bal oldali csatamén nyergében ülő férfi melyik csoportba tartozik, megjelenése alapján nemigen tudtam eldönteni. Szálas volt, csapott homlokú és égő szemű; néma rikoltásra nyílt száját portól őszesnek rémlő körszakáll keretezte. Portól szürkéllett a sörénye is, melyet a maremiták szokása szerint hosszú fonatba kötött a tarkóján, de az mostanra kibomlott,és hollószárnyként csapkodott mögötte. Nem az arcáról ismertem fel – Darton vitézlő rendje nem tisztel festett vagy faragott képeket –, hanem a fegyveréről: a kapához erősített pallos aurája olyan erős volt, hogy háromszáz-egynéhány lépés távolságból is arcomon éreztem a Döntések Hegyének dermesztő szelét.
Nem én voltam az egyetlen: az aszkétaarcú legátus jobbján álló kámzsása szemem láttára rezzent össze, s ahogy ura füléhez hajolt, olyanféle borzadályt láttam az arcán, ami újfent eszembe idézte Naizerd intelmeit.
– Airun Al Marem – dünnyögte a Krad-lovag. – A szent város szülötte és hitének árulója. Darton szakadár egyházának feje, akit övéi sötétzarándok néven emlegetnek.
– Hallottam a sötét zarándok hírét, equester – mondtam óvatosan. – Azon a lovon azonban csak egy fajtádbélit látok. Egy harcos-papot, aki tucatnyi pengének parancsol… és nagy hasznunkra lehet ott, ahová utunk vezet. Az aszkétaarcú a szemembe nézett és bólintott. Nála többet senki sem tudott a vész idején alkalmazandó módszerességről.”
Sánta Soma (kyr, küldetés)
Egy 19 éves, végtelenül szimpatikus játékos, aki fiatal kora ellenére visszatérő. 10 év kihagyás után. Akkor most fussunk neki még egyszer: igen, kilenc évesen már kártyázott. Okos paklival jött és sok kombinációt nagyon jól hozott, kyrek: Famor, Küldetés, Voluptas, Beavatás csarnoka – jól ki volt találva az egész koncepció, szépen kapták az alapszint jelzőt a Famorok és hozták olcsón a következő Famort aki hozt a következőt stb … Az első küldetését elindult megoldani, ami szintén kalandozót olcsósított volna sikeres megoldás esetén, beálltam 2 Vérontó Anya Gyermekével (ha jól emlékszem…), egyikük mielőtt meghalt volna feláldozta magát és kiosztott 2 sebzést, a Famor sérülten ment haza, Kacagó megoldott egy Szikrafű terítését, sérültbe forgatta a kirakott új kalandozóit, és ezzel már el is dőlt a meccs.
2/2
III.
„– Gyengül a fény. – Al Maremről lerítt, hogy nem rajong az elfekért; a harcmester iránti megbecsülését azzal fejezte ki, hogy mostanáig egyetlenszóval vagy mozdulattal sem zavart meg.
– Rohan az idő – bólintottam. – Órák telhettek el odakint azóta, hogy beléptünk ide.
– Vagyis meglehet, hogy a többiek már…
– Nem. – Halványan bár, de érzékeltem társaink jelenlétét a falak túloldalán. Vannak veszteségeik, de tartják az állásaikat. Míg a város erőit nem gyűjt, hogy ismét átrendezze magát, az idő az egyetlen ellenségünk.
Az idő.
Nem sokat vesztegettem belőle a nyolcadik és a kilencedik pecsétre: akolitáknak való kozmogóniai feladvány volt mindkettő.
A tizedik teremben jártunk, mikor felötlött bennem, hogy akár sikerülhet is, és mikor alkonyvörösbe hajló fényoszlopon átszökkenve megvetettük lábunkat a tizenegyedik teremben, már biztosra vettem: én leszek az első hetedkori fajzat, aki a Halál tizenkettedik termébe lép… és az első eleven lény, aki egy holt istenség arcába néz. A tizenegyedik pecsét. Simára csiszolt márványból álló körcikkek; érintésre hang nélkül fordulnak valamely láthatatlan erő tengelyén. Kilenc körcikk az obszidiánból metszett, enyhe domborulatot formázóközéppont körül. A világ kilenc szférája, mely óvón borul Reefith termékeny testére, s megóvja a keblén ringatott életet a külső ég hidegétől.
Olyan kézenfekvő volt. Olyan átlátható. Azóta sem értem, hogyan hibáztam el. … Pusztán azért, mert bizonyítani akartam magamnak, a világnak… de főképp neki.”
Károlyi János: (Kacagó)
Ismét egy végtelenül szimpatikus és szerény játékos, (újra)kezdőhöz képest hatalmas rutinnal. Erős ellenfél és nagyszívű barát. Még pénteken együtt teszteltük a paklijainkat mirrorban, így nagyjából tudtuk, mi várható. Ott és akkor nekem kedvezett a laphúzás. De tudjuk: pocsék főpróba – remek premier. És nálam a főpróba volt remek.
A legnagyobb hibát ott követtem el, hogy hagytam, hogy megoldja az első küldetését egy kölyökkel, hozott neki egy Örömlányt, kapott egy befolyást, a következő körben így egyrészt 4 kalandozója fordult éberbe, másrészt 3 kölyköt szült Jannara neki, mivel az első körben én oldottam egy Szikrafüvet (Kacagóval), majd ő is oldott egyet (Kacagóval) amivel kölcsönösen sérültbe forgattuk egymást. Ezzel gyakorlatilag a leidézett kölyköké lett a főszerep, bár nálam lejött egy kurtizán, akivel küldetést hoztam, kiraktam egy bordélyt, termeltem vele egy aranyat, ráadásul a megoldott Szikrafűhöz még Kincsesláda is társult nálam(+3 arany), de mindez kevésnek bizonyult a győzelemhez. János hiba nélkül, egy stratéga szenvtelenségével játszott. Felkeléssel (3 MP) éberbe forgattam Jannarát, mire ő ugyanezt tett: Szeánsszal (2 MP), kiment építmény bevétele manőverbe, elvitte a bordélyomat (nem akadályoztam) de hiába áldoztam fel, hogy pihenőbe forgassam vele a kalandozóját, könyörtelenül hozta a küldetéseket. A döntő pillanatban nála 4 megoldott küldetés volt: nálam csak kettő.
Egyetlen mentségem, hogy nála (KeZsó mondta) álomkéz volt, míg én csak a Haditanáccsal tudtam kézbe venni a kulcs kalandozót (1 MP hátrány). Mirrorban ennyi épp elég. Meg egy hiba, rögtön a kezdeteknél, amivel az ellenfél tempó előnyhöz jutott.
Okos, taktikus győzelem volt a későbbi 1. helyezett részéről. Ez úton is gratulálok neki! 😉
2/3
„– Érzékeltem a Soniont átható erők mintázatának változását, ahogy ujjam az obszidián domborulathoz ért. Hallottam a tengely és a fal közt félúton őrködő Al Marem hangját, de nem hallottam, mire figyelmeztet, s mikor átellenben nyílás támadt a falon, már ügyet sem vetettem a Reefith testét jelképező domborulat érményi darabjára, mely a középpont legközepéből a kézfejemre, onnét a padlóra hullt.
Talán most is ott van, vagy az egyik mélyedésben tűnt el, igazából nem számít. Csak az számít, hogy elnéztem, s még csak nem is tudtam róla – hogy nem oda került, ahová a pecsét alkotói szánták.
Doran neveltje, al-Sahred t anítványa voltam… de azt, aki az obszidiándomborulatot ütközésig nyomta a márvány síkjába, nem az értelem, hanem a megszokás vezérelte. Egy volt a hetedkori milliárdok közül, akik hallanak, de nem látnak – és mert nem látják, hinni sem hiszik,hogy világuknak három holdja van. A kötés nem foszlott szét. A pecsét a helyén maradt. Az, aki az égbolt helyett átmenetileg Soniont lakta, a Halál tizenegyedik termére nyitotta kékezüst szemeit, és kacagott. Kacagott rajtam.
– Mi a fene ez? – perdült meg a sarkán Airun Al Marem.
– Nem tudom. – Pedig tudhattam volna: rajtavesztettünk. Mindannyian.”
Tóth Dani (Cwyeh-Kah)
Kezdőként profi ellen játszani: mint fakarddal az arénában. Van esélyed, csak nem túl sok. J De a döntő fölényt itt is az én hibámból szerezte meg az ellenfél: kölyökkel és a Kacagóval (!) indultam küldetést megoldani; az MP fölényben játszó ellenfél beállt a fő kalandozójával, aki beépített sebzést használva sérültté tette mindkét kalandozómat, majd rögtön utána Phet leheletével a múltba küldte a Kacagót. Próbáltam visszakapaszkodni, de a hátrány végzetesnek bizonyult: Jannara az egyetlen megoldott küldire (Befolyás Utazónegyed) szülte a körönkénti egy gyermeket, akik körönként sérültben tartották a főkalandozóját. Aki 2 MP-ért éberbe tudott forogni és amúgy egy hadigépezet volt egy személyben.
Az Ófa ágát okos, vérbeli profihoz illő módon verte le, még csak ostromra se kellett jönnie: a Jövőváltók kerengőjével tette Összes fajúvá a Jannarámat, hogy aztán bejelentse: „ha játékosa irányít aquir és sárkány kalandozót is, az Ófa ágát fel kell áldozni.” L Hiába jött le 3 bordély, hiába gyógyítottam Oltalmazó ligettel (egyik bordély ment a múltba) a Kacagót már semmi sem tudta pótolni. A Kerengő ugyan megszüntette a nevesítés szabályát, de nem reménykedtem abban, hogy felhúzom (a leidézésével járó MP hátránytól most tekintsünk el), mivel mindet a múltba dobáltam, mivel neves volt …
2/4
V.
„– Legyen – mormoltam, és elnéztem, ahogy a nehéz páncélba öltözött eretnekek térdre ereszkednek körülöttünk. Tucatnyi nép fiai és leányai voltak, de egy testként mozdította őket az áhítat, s én irigyeltem őket ezért. Fivérem, Tret elmúlása óta nem voltam része egy nagyobb egésznek; szinte az emlékét is elfeledtem, milyen érzés egymásnak vetett háttal küzdeni. A sötét zarándok torokhangú invokációba kezdett, s én, aki kölyökkorom óta egyszer sem léptem át Darton templomának küszöbét, egyszerre ismét magamon éreztem az Ő tekintetét.
– Mit kívánsz? – kérdezte, s hangjában nyoma sem volt annak a közönynek, melyet tettei sugalltak.
– Sikert – feleltem dacosan, és összerezzentem az ítéletnapi dübörgésre, mely lehetett a Tizenhármak rontó varázsa, de akár az Ő kacaja is. … borzongva eszméltem a maremiták félkörében. Arra, hogy a sötét zarándok övéi sorában engem is néven nevez, és olyan kenetesen ajánl Darton kegyébe, mintha máris halott lennék. Mintha a ránk váró küzdelemben nem a világ sorsa, csupán az üdvösségem volna a tét.”
Sánta József: (Pyarroni ostrom)
A 2. ellenfelem, Sánta Soma édesapja, aki szintén 2 győzelemmel érkezett a pástra pyarroni ostrom paklival, de nem igazán tudott mit kezdeni a kölykök megszakító feláldozásával, és a megoldott Szikrafüves küldetések sérültbe forgató hatásával. Az ostromlók kitartásával jött a tornyaimért a Délvidéki közepes pajzzsal és Tarpannal felszerelt Csákány Trabballal (beépített sebzése 10 és 11-es dobásra megöli az ellenfelét), okulva a múlt hibáiból előzékenyen hagytam, hogy elvigye. Mintha itt minden eddigi hibám tanulságát egyszerre váltottam volna előnyre. Hibátlanul játszott, jól kombinált, de miután pihenőbe hazatért a főkalandozója, a leidézett Dúlás veteránja már nem tudta megállítani a Kölyköket, akik kiiktatták, majd sorra hozták a küldetéseket, befolyást szerezve az Örömnegyed és az Utazónegyed fölött, így nemsokára, már hármasával érkeztek. A Szikrafű terítésre sérültbe forgatta a Csákány Trabbalt, így a 3. toronyszintemet már nem tudta leostromolni, míg nálam összegyűlt a küldetésekből a 11 DP.
3/5
És lőn este majd reggel: 4. hely. 😉
Epilógus:
„Hideg kövön eszméltem Sonion szívében, orromban és számban a vér nehéz szagával. A hátamon hevertem, fegyvertelenül és ruhátlanul. A helyiséget rézsútcsíkozó fénypászmák közt ágyékkötős óriások mozogtak, de nem ezért rezzentem össze: valahol mögöttem szárnyak verdestek, s ahogy a zaj forrását kerestem, fekete alakot láttam kiválni a legközelebbi sarokban megsűrűsödött árnyak közül. Balját nyújtotta Darton szent madarának, mely homályszárnyait széttárva ült meg inas csuklóján. Jobbjában unikornisszarvat formázó botot tartott, de nem erről ismertem rá: azon szerencsés kevesek közé tartoztam, akiket tanulóéveik során álmaikban rendszeresen felkeresett.
– Mester…?
Bólintott. Fekete szemei páros üregként sötétlettek ráncok szabdalta arcában. Oromnyi homlokán smaragdfényű pentagramma, állán ódonírásjelek; egy ragadvány-név legközelebbi rokonai, a veszett hírű fayumák nyelvén: Dagar Reneb, az Eltávozottak Őre.
Abdul al-Sahred, a hajnalkor legendás nekromantája, a Szarvtoronyépítője; a dorani iskola alapítója, aki az emberiség fegyvertárának részévé tette az ősnépek tudományát. Tanítóm, aki arra intett, hogy a vég csupán a kezdet… s most itt volt megint, hogy személyesen köszöntsön a Fátyol innenső oldalán. …
– Kudarcot vallottam.
– Melléfogtál – ingatta fejét al-Sahred. – Bárkivel megeshet. .. de csak a szerencsés keveseknek adatik meg, hogy a vereséget győzelembe, maguk és mások javára fordítsák.
Összehúzott szemmel méregette az amundokat, majd jobbját nyújtotta felém. Az unikornisszarvat formázó bot nagyon is valóságos volt; hűvösen simult a tenyerembe.
– Ideje munkához látnod, fiam. …
– Mi ez?
– Lehetőség – suttogta a mesterem. Darton szent madara szárnyat bontott; árnyékként cikázott át a folyosók szövevényén, és vadul csapongta körül a változás fókuszát:”
A beszámolóban olvasható idézetek Wayne Chapman: Vihar Ibara felett című regényének, Együttállás – a Nekromanta története című fejezetéből származnak. Szereplőjük Alyr Arkhon.
(a Félelf, két világ vándora)