Ahogyan talán néhányan már felfedeztétek, a honlapon van egy új rovat.
Versenybeszámolókat fogok gyűjteni benne. A rovat létrehozásának oka azt gondolom nyilvánvaló: a megvalósult, eseményeket, amik a játék létéről, életéről mindennél világosabban tanúskodnak, meg kell, hogy jelenjenek a honlapon. Épp ezért ez a rovat egyaránt elérhető a Cikkek, illetve a Versenyzés menüből is, dupla esély van arra, hogy erre valaki rátaláljon. (Egyeztetés alatt áll, hogy a maguskártya saját facebook profilja is kirakj ezeket a beszámolókat, itt én azon az igen egyszerű állásponton vagyok, hogy a rendszeres publikálás lényegesebb mindennél. Meggyőződésem, hogy a Facebook-profil tudna jelenleg adott munkával alegtöbb emberhez eljutni. Azt a profilt nem én kezelem, tehát ez az álláspontom teljesen szubjekítv, és egyben pápai vizeken való csaláverdesés is, de sebaj).
Ezzel kapcsolatban egy másik következmény. Aki bárhol bármikor versenybeszámolót tesz fel, a lfg-re, a facebookra, vagy bárhová, ahol megtalálom, automatikusan fel fogom rakni ebbe a gyűjteménybe – ezt nyugodtan vehetitek fenyegetésnek! 😀 Nem fogok szerkeszteni rajta csak annyit, hogy ha nem derül ki egyértelműen, akkor a dátum, helyszín, formátum, létszám adatokat a cikk fejlécébe kigyűjtöm, illetve ugyanitt megjelölöm a forrást és a szerzőt.
Mivel én nem a DV-nek csak second-hand embere vagyok, a beszámolókért semmilyen honoráriumot nem tudok felajánlani, annyit tudok tenni, hogy időrendbe archiválva fellehetőek lesznek. Van viszont ilyen ember, szerintem ő jobban örülne, mint én, ha megkeresenétek, hogy akartok honorált beszámolókat írni! Akik mondjuk 10 éve játszanak, kb. átérzik, milyen az, amikor egyszer nosztalgiából elolvasol egy versenybeszámolót, és az agyadba tolulnak a saját emlékeid. Pl. Krán-bontott, ahol BAM letette elém a 
Az egyik első ilyen cikk is hasonló beszámoló. Nem kifejzetten cikkírási-pánik váltotta ki, csak úgy alakult, hogy jobbnak láttam egy harcedzett szervező netto élményekeit közölni veletek, mint a sajátjaimat mondani, ezen a honlapon a csapból is én folyok lassan. Konkrétabban az idén a déli végeken lezajlott Formátumok Bajnoka sorozat ihlette ezeket a benyomásokat, ha nem is konkrét versenyek, de a versenyek ikonikus pillanatai.
MDani
“Sosem hangoztattuk nyilvánosan, de anno Balogh Jenő segítségével mi indítottuk el (újra) a Regionális versenysorozatot.
Minden nagyversenyen legalább egy helyi, hobby ultra lappal leptük meg a játékosokat; ez az utolsó versenyen sem lesz másképp.
Minden formátumot kipróbáltunk a draft kivételével, kedvencünk a hagyományos volt – ez miatt számos alkalommal kaptunk szemöldök összehúzást, de rebellisként ezt mindig valahogy túléltük.
Kedvencünk volt egyszer az egész éven át tartó Tiltott tekercs sorozat, vagy most a Formátumok bajnoka.
Szinte mindig a Török kávézóban játszottunk, aminek belsőépítészete az 1500-1600-as éveket idézte, így adott volt egy igazi autentikus atmoszféra a játékhoz; egyszer még a várban is sikerült nagyversenyt rendezni, ahol az Ogre (kézműves) sör és a lellei Manópálinka segített kinek-kinek ünnepelni, vagy felejteni az elért eredményeket.
Sosem ragadtak le a játékosaink egy koncepciónál, nem volt heteken, vagy hónapokon átívelő pl.: Opálhajós, HJV, stb. éra.
Szinte minden versenyen más-más paklikkal játszottunk (mindenki).
Voltak idők, amikor a szerencse, vagy tudás(?) ragadt egyes játékosokhoz versenyeken keresztül, így sokszor ért véget úgy verseny, hogy Közellenség lett hirdetve. Ilyen legyőzhetetlen bajnokok voltak Csordás Tamás, Szántó Csaba, Kóczán József.
Persze amikor fordult a szerencse, akkor volt nagy derülés – pl.: amikor Cobin Alex és Airun paklival jött és egymás után két különböző pakli is úgy verte meg, hogy Lefejezéssel végezték ki a kulcskalandozóját.
Fehér Gábor (alias III. Szulejmán) nagyon ritkán tudott győzelmet felmutatni, de mindig méltósággal és mosollyal fogadta a vereséget is.
Igazságtalannak éreztem, hogy a játék iránti alázata ellenére mindig csak utoljára választhat, ezért bevezettük az „aki úgy lesz utolsó, hogy nem nyert meccset szabályt, az kap egy +kieget”, amelyet az utolsó versenyig megtartunk.”
Monas