Az első nayan…
Halványan emlékszem csak reájuk, hiszen nem hagytak túl mély nyomot bennem. Színre sem kellett lépnem ahhoz, hogy a Kosfejes úrhoz távozzon alantas lelkük. Csatlósaim – sequatorok és vadászok – fogadták őket a Szurdok bejáratánál. Nevetséges volt a próbálkozás is… megpróbálták kiolvasni szemükből a Jövőt… Hörrr-hahhahh! …Ott nem láthattak mást, csupán pusztulást. Az óvérrel fertőzött elmék tébolyt és halált mutattak csak… ráadásul magáét a kíváncsiskodóét. Yecharr elő sem mert bújni a fák közül, hagyta, hogy bevégezzük azt, amiért érkeztünk… Így ért hát véget, több szót sem érdemel…
A második nayan…
Hibát követtek el, mégpedig hatalmasat. Éjszaka érkeztek a Középső Tartományokba. Azt hitték, hogy esélyük lehet, pusztán azért mert az Ő nevét viselték. Dequator Marses… pfejj!… az úri művészfiú… idehaza aligha engedték volna, hogy Neve legyen az ilyennek… Én indultam útnak, hogy magam válasszam el a fejét törzsétől. Úgy tűnt hasztalan fárasztottam magam. A kiemelkedett” –gúnyos mosoly –,
rettegve bujdosott el, felhasználva az éjszaka árnyait, hogy ne kelljen számot adnia: hogyan merészel Nevet birtokolni, s kérkedni vele az Ősök földjén. Páncélba bújtatott lovagjai észre sem vettek úgy metszettem el a torkukat… Szerencsétlenek… képtelenek a sötétben látni… Höhhöhööö!
A harmadik nayan…
Felmorajlott a föld, nyögtek a fák, mintha csak viharos szél dúlt volna a vidéken. Már távolról megéreztem orrfacsaró bűzüket… Orkok! Erősek, de legalább annyira ostobák is. Elpusztítottak mindent, ami náluk nagyobb vagy erősebbnek tűnt. Kérdés nélkül. Tulajdonképpen még tetszettek is nekem, de azt nem hagyhattam, hogy eljussanak a Szurdokba. Úgy döntöttem gyors haláluk lesz, nem érdemeltek hosszú szenvedést, hiszen pusztán ösztönlények voltak. A Tornyokat, az obszidián-szín függőleges falak óvták a behatolóktól. A szedett-vedett csürhének esélye sem volt a szoroson átverekedniük magukat, hiszen nem volt ki ellen verekedni. Egy magam álltam szemközt velük, mögöttem a vadászok és sequatorok moccanatlanul. Tudták, ha parancs nélkül cselekszenek, akkor fejüket veszem. Néha nem árt, ha megerősítik a vezetők a pozíciójukat. Nem volt ez most sem másképp. Azt tettem, amire ők nem voltak képesek. A Hatalom Szavait zúdítottam a beömlő hordára. A sziklafalak csikorogva verték vissza a szavakat, mintha köveket mozdítottak volna meg egymáson. Csontok roppantak, vérbe fúlt a kínkeserves hörgés. Néhány másodpercig tartott az egész, aztán hátat fordítottam a bejáratnak, és anélkül, hogy fegyveremet elő kellett volna vennem, visszavonultam a völgy belseje felé. Ahol a sziklafalak összeszűkültek, még párszor megvonaglott egy-egy ideg az egybegyűlt hús-vér masszában, s utolsókat hördültek még a szívósabbak. Aztán vége lett, s csak a megsűrűsödött levegő, és az elhalt növényzet mutatta, hogy nemrég történt itt valami…
A negyedik nayan… Lázadás!
Néhányan a Szurdokban irigyek lettek. Irigyek arra, ami nem lehet az övék: az Ősök tudására. Sajnos túlzottan emberek voltak még, hogy levetkezzék a nevetséges szokásaikat. Ellenem fordultak, mert valamiféle elmebaj azt sugallta nekik, hogy legyőzhetnek. A lojálisabbak életüket adták, hogy megállítsák őket. Mire odaértem, csak az utolsó simítások maradtak rám. Puszta dühömmel zúztam porrá őket, hogy végül a poklok kínjait szabadítsam rájuk. Vezekelniük kellett a bűnükért. Egyesével léptem melléjük, hogy lassan, halkan a fülükbe sziszegjem: “Halott indul hozzád Uram….”
Így emlékszem én, az Obszidián Szurdok pricomtura, a Sápadt Angyal kegyeltje.
Jávorcsik Norbert
“