Régen, mikor még ifjú voltam, általános iskolában volt egy vers, amit meg kellett tanulni. A memorizálás nem sikerült örökkévalóra, néhány sorra azért emlékszem még belőle:
“Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg…”
aztán valahol van benne egy ilyen is:
“ott essem el én, a harc mezején…”
Gorvikban biztosan van, aki egy húron pendül Petőfi fenti soraival (még akkor is, ha ezt inkább a szemben állók sorsvonalának lezárásaként tarják leginkább kívánatosnak – többes szám második személyben), de előbb visszatérünk a címre, és még az előző cikkemhez is visszanyúlok.
Az a cikk ugye ott merevedett bele az időtlenségbe 3 napja, hogy a szökött rinna és a gorviki nemeshölgy lovasrohamra indul a Theemeth hadoszlop ellen valahol a manta am Gorvik elővonulatai között (Seriavar falai körül) egy domboldalban. Lejtőn lefelé, rövidkardos gyalogosok ellen – Petőfit (na jó Rayvanhuurt) szavalva vágtatni a diadalba. Király. A szál megvan, most vegyük fel újra!
(ld. háromnapos lovasroham)
A vágtató gorviki néehézlovasok között ott lohol valaki hőseink nyomában. Nem az első sorban, nem a másodikban, de nem is leghátul. Ne sunyi, nem gyáva, de ő a halál másik arcait keresi, nem a lándzsadöféssel érkező traumatikus élményt. Nem is a puszta mennyiségre utazik valójában, az ő – talán kissé költői – szívét egy olyan mintázat ejtette rabul valahol a serdülőkor alkonyán, ahol a legnagyobb titok feltárulására nem tizedmásodpercek adatnak, hanem órák, napok, netán hetek…
A halál misztérium, nem szabad, hogy egyes magasztos mozzanatok a pillanat rövidsége folytán súlytalanul kárbavesszenek. A halál a Legnagyobb Úr köntöse, százmilliárdnyi mintázata van, a Kosfejes cserélgeti őket, mint a dzsadok az emámét, de ő maga ugyanaz marad, és napjai nem peregnek le a a homokóra szűkületén sohasem.
Kínokozó Szent Lorenico
Tehát, ő is ott vágtat, lelkét átjárja a legnagyobb titokkal való találkozás felemelő borzongása. Kissé elereszti a lova gyeplőjét, távolságot vesz, hogy az első sorok sokkját túlélő frontemberek látványát ne fedje el jótékonyan az akarva-akaratlanul felkavarodó porfelhő. Még száz lépés. Még ötven. Még húsz. Pár gyors szemhunyás, hogy tisztuljon a kép, hogy a misztérium szemlélésébe ne zavarjon bele egyetlen porszem sem. A ló már csak galoppol, érzi, hogy utasa nem sietteti. És felbukkannak az elsők. Durva, szúrt mellsebek, taposásnyomok, laposra horpadt koponyák, farkasvicsorba merevedett fél-állkapcsok, rettentő torzók, rángatózó végtagok, permetet spriccelő zsigerek mindenhol. Törött lándzsaszárak, menethtel végigtrancsírozott véknyú-oldalú, kínjukban felnyihogó lovak. Ranagol büszke trónusát ma hatalmas erők mosták makulátlanná. Ahogy a ló tovább lassul, utasa megittasodik a látványtól. Élet! Az élet imitt-amott kettőzött erővel küzd puszta fennmaradásáért – többnyire mindhiába. Az egyik ló alatt páncélos alak vergődik. Feléfordítja a lovát. Ahogy odaér, látja, hogy a páncél hátsó derékillesztékébe beszorulhatott a meneth, a gorvikit felül a lova, alul a legyőzött ellenfél elgörbült fegyvere tartja rettenetes, kínzó satuban. Fantasztikus tökély, a háború vágtatva gázló kerekének egyik mesterműve, ahol a győztes, a vesztes és a balek egyetlen tökéletes kompozícióban egyesül. Sangvini obtenit illavior, Signior! (Vér szálljon ajkaidra, Uram!)
Szinte patetikus mozdulattal döf a mellvért alhasi illesztékébe, a háromszögletű pengéjű driádával. Hallatszik, ahogy a mellvért eleje, hátulja, a diráda és a meneth megfeszül egymáson. Amint felhangzik a csikorgás, gyors rántás felfelé, a driáda kondul a mellvért belsején. Az áldozat beteljesedett! A medence vesétől hasfalig, gyakorlatilag felnyitva, még ha mellvért ezt jobbára el is fedi. A hasizmok nélkül a légzést a rekesz nem segíti tovább, a ló alól kiszabadulás kísérleteihez nincs többé támasz. A meneth foganként adja meg magát a mellvértnek és a ránehezedő ló súlyának. Mort comencaio voste, Signior! (Halott indul hozzád uram…)
Az ő útja akár napokig is eltarthat, adj mellé kalauzt, aki átvezeti lelkét tűzön és halálon. “Expiactiemas hissa victímasseu” (Vezeklése legyen áldozatommá)
6 MP Élveboncoló
Gorvik, a Dea Macula őrült kínművésze
HARCOS/Lovag
4.szintű Káosz jellem
Hősünk kissé lemaradt az frontvonalban vágtatóktól, de művét más módon nem hozhatta létre.
Az amundok bestiális temperamentuma egyfajta reflexként aktivizálta e rend egyébként a nyilvánosságot még gorvik-szerte is kerülő tagjait a háború emberi ésszel alig áttekinthető relációdzsungelében:
Kín? Csak nem gondolja egy felkapaszkodott porzabáló, hogy versenghet Ranagol kultuszának e téren is tízezer évekre rúgó tapasztalataival? Jertek, hamvas lelkű testvéreim, mutassunk példát a kínból Amheróun kutyáinak! Aki csak olvas róla, annak is belecsendül a füle!
Jöttek és megmutatták. Nem is a győzni, nem is a pusztítani, hanem csak a hogyan…
Élettan II, Lovaglás, Vallás
F:9 A:5 M:7
[
] Nem cselekedhet olyan kalandozó, akin van sebzés.
[] Sebződik 1 szintet. Célpont kalandozó sebződik 2 szintet.
Az első képessége önmagában harctéri feketemágia. Lapozzuk csak fel a lapkeresőt, és nézzük, meg, mivel lehet megszakban sebezni. Érdemes, mert utána kb. csak mi jövünk. A csatatér torz kakofóniája az élveboncoló jöttére ijedten lecsendesedik. Pisszenés nélkül lapul mindenki a susnyásban, páncél, köpeny, counter, minden játszik, csak kerüljünk el minden tűszúrást, mert utána megbénulunk.
Tudunk például egyszerre több kalandozón sebezni? Tudunk bizony. Ők nem cselekednek többször. “Vae ferit at victis!” (Jaj a megsebzettnek és a legyőzöttnek).
Van még persze itt valami. Valami, ami megzavarhatja a csataterek eme kultikus dögkeselyűit. A váratlanul beálló halál. Amikor a mű készen volna, az alkotó megpihenhetne. De nem szemlélheti alkotását, mert az orvul surranó elmúlás lopva elorozza a gyönyör óráit, (napjait), az életerő megszökik roskadozó otthonából. Ekkor robban a bomba. A gyerek falhoz vágja játékát:
“Halál, halál csendes halál, nem vagy te igazi halál,
rajtad bosszút nem állhatunk, beléd kardot nem márthatunk…”
(Rayvanhuur)
1 MP Pusztító őrjöngés
HARCOS
ID: Pillanat AT: Támadás F: Harc S: 3
Közelharci támadás
+1 támadóküszöb.
Egyszerű és nagyszerű. Egy pontatlan, óvatlan félmozdulat. A következménye másfél óra tombolás, végtag torzón nem maradhat, a ló véknya iszamos önnön vérétől, ahogy lovagunk felzárkózik az amund-rinna hordákat kergető gorviki frontvonalhoz. Mit felzárkózik, dühödt hajszában lépésről lépésre lehagyja őket, kihúzódik a rohanó acélfal szélére, és lendületből, a jobb oldalán másfélkezes karddal malmozva kezdi félhátulról aprítani a darálóból oldalt kibújni próbáló, tudatukról a Kék Hold urának béklyóit éppen lerázó dzsadokat. Páran felismerik a kínálkozó lehetőséget, és elemésztik a menekülőket.
MDani
P. S. Csókoltatom Petőfit