– Mi a fenét csinálunk még itt Ewren?
Ewren, az ősz halántékú Arel-pap elengedte füle mellett a kérdést. Már legalább a harmincadik alkalommal. Egész nap lopózva követték a szekérkaravánt a szűk erdei ösvény cserjéi között, és a kölyöknek nem fért a fejébe, miért kell közönséges zsiványokként osonniuk egy elveszett ügy érdekében.
– Ewren, ennek semmi értelme. –noszogatta tovább a papot a fiú – Ők vannak többen. Esélyünk sincs kiszabadítani ezeket a szerencsétleneket.
– Ez ebben a formában nem igaz. – Mormolta bajsza alatt a pap. – Csak a megfelelő pillanatot kell kihasználni, és máris mi leszünk erőfölényben. Elemelünk néhány fegyvert, miközben a rabszolgavadászok vacsoráznak, és rögtön kisebb hadseregünk lesz a fogva tartottakból. Akkor aztán móresre taníthatjuk ezeket a senkiháziakat. Százszor is meggondolják majd, ha legközelebb mások szabadságát akarják elvenni.
– Jaj, te vén álmodozó! Nézted egyáltalán kiket akarsz megmenteni? Szavukat sem értenéd…
Láthatod, hogy ezek a vadászok különleges árura utaznak. Dzsadok, goblinok, meg az a gyanús, vágott szemű alak. Ezek előbb futnak el, vagy vágják át a torkunkat, minthogy az oldalunkra álljanak.
– Nem hinném, hogy az életünkre törnének. A legádázabb koboldfajzatok sem koncolják fel a megmentőiket. Ha pedig menekülőre fogják a dolgot ám legyen! Futni mi is tudunk. A vadonban nem akadnak a nyomunkra ezek a pribékek…
– Nem lesz ennek jó vége. Én mondom…
Néhány órával később, egy útmenti fogadóban.
– Csak raboljátok az időmet csirkefogók!– visszhangzott a fogadós mély hangja az éjszakában – Ha nem fizettek a szállásért, akkor nem alhattok itt. Akkor sem, ha a lócán dőlt ki ez a csavargó.
– Vigyázz miket mondasz jóember! –mondta a kölyök, miközben megpróbált az elfogyasztott bor ellenére egyenesen állni, hogy meggyőzőbb legyen – Ez az ember a viharok istennőjének kegyeltje, és a legnagyobb hős akit ismerek. Egyszerre három harcedzett aszisz rabszolgakufárt kényszerített térdre néhány órával ezelőtt egyetlen szavával, de a kardjának sincs ám párja a vidéken.
– Badarság! Ha valóban igaz volna a meséd, akkor már rég betért volna ide a díszes kompánia, akit állítólag kiszabadítottatok. Hová mennének, ha nem az én tavernámba? Több napi járóföldre van a legközelebbi város.
– Biztosan a vadonban húzták meg magukat. Leleményes népek azok.
– Na persze! Már abból is látszik, hogy kitaláltad az egészet, hogy ilyen röhejes szereplőkkel van tele a történeted. Nem vagyok egy világlátott ember, de megvan a magamhoz való eszem. Csíkszemű emberek és manók nem léteznek. Dzsadok meg nem jönnek el ide az isten háta mögé, még ha rabláncon rángatják is őket. Szedd össze ezt a részeg bohócot, és táguljatok! Nem a jó szándékomból tartom el a családomat!
A fogadós már éppen a furkósbotjáért nyúlt volna, hogy elkergesse a két vándort, mikor váratlanul megszólította valaki. Valaki, aki eddig nem volt a fogadóban. A kölyök sem láthatta bejönni, mert értetlenül pislogott rá. A fogadós még soha nem látott ilyen furcsa figurát. Bőre sápadt volt, feje fényesre borotválva, arcvonásai idegenek, szemei pedig szűkek, mintha folyamatosan hunyorgott volna.
A jövevény rongyos rabruhát viselt, és egy fejpántot. A fejpánt nem csak azért volt figyelemre méltó, mert ilyet férfi nem hordott errefelé, hanem azért is, amit a fickó kivett alóla. Ki tudja hogyan rejtette el fogva tartói elől a jókora aranyérmét, amit most a fogadósnak nyújtott nyájasan mosolyogva.
– Legyen rá gondja kedves uram, hogy a barátaim semmiben ne szenvedjenek hiányt, amíg önnél szállnak meg! – azzal a kölyökre, és a részegen horkoló arelitára mutatott.
A fogadós nem tudta mitől ijedjen meg jobban. Attól, hogy a furcsa alak szebbenbeszéli az anyanyelvét, mint ő maga, vagy attól, hogy az aranyérméről egy sárkánykígyó vicsorog rá.
Végül szó nélkül elvette a pénzt, és bizalmatlanul bólintott. Jobb lesz nem feldühíteni ezt a furcsa szerzetet. A kölyökre mosolygott, és a legjobb szobájuk felé irányította. Újra a vágott szemű felé fordult, hogy megkérdezze parancsol-e még valamit, de a fickó nyomtalanul eltűnt. Pont ahogy érkezett. Nem látta senki.
A tágas szobában a kölyök elégedetten dőlt hátra a medvebőrös ágyon, és eszméletlen tanítójára mosolygott.
– Látod öreg. Én mindig mondtam, hogy megéri jót cselekedni. Arelnek kedves volt ez a mai kalandunk.
– Liborion –