“Átöltözés után, elmondtam társaimnak a kis beszélgetésemet. A bejáratnál álló segítőknél próbáltunk megtudni valamit Juszufról. Rövid kérdezősködés, és hathatós meggyőzés után, sikerült egy aprócska nyomot találnunk. Kis suhanc kalauzolásával eljutottunk egy öreg, már majdnem romos házhoz. A földszinten vizsgálódva arra jutottunk, hogy nem lehetett valami nagy forgalom itt az utóbbi időben. Az emeletre poros, roskatag lépcső vezetett. Még az én törékeny testem súlya alatt is keservesen sírt. Ha valaki tartózkodott is odafent, akkor az már biztosan tudta, hogy látogatói lesznek. Egyetlen szobát találtunk, amit nemrégiben használtak – legalábbis a jelek erre utaltak. Az ágy még meleg volt, a lepedő gyűrött, de a házból kimenni senkit sem láttunk. Ekkor ütötte meg fülemet, az alig hallható motoszkálás az ódon szekrényből. Az ajtót kitárva, egy remegő öreget pillantottunk meg. Nagyon beteg volt, ájultan szédült ki az ajtón és nagyot nyögve terült el a padlón. Felraktuk az ágyra, s megpróbáltuk észhez téríteni. Hamarosan sikerült is, szemét kinyitva bizalmatlanul méregetett minket. Mintha rettegne valamitől. Tekintete fátyolos volt a testét kínzó láztól és fájdalomtól. Azzal próbáltam segíteni, ami éppen a kezem ügyében volt – sovány vigasz -, hiszen nem hozhattam magammal egy egész zsákot. Úgy tűnt, hogy enyhültek a szerencsétlen fájdalmai. Olyan sebezhető és szánalmat keltő volt, ahogy előttünk feküdt, hogy megsajnáltam.
Egykor ereje teljében levő férfi lehetett, de az évek és az életmód teljesen tönkretette. Na meg az örökkön előtörő félelem. A gyógyfű hatására, hamarosan ismét élő, emberi szín töltötte el az arcát, és végre szóra nyitotta a száját. Kérdéseinkre nehézkesen válaszolt, tartása továbbra sem múlt. Amikor a tekercsre terelődött a szó, láthatóan zavarba jött. Végül úgy döntöttem, nem kertelek tovább, elmondtam neki az igazságot. Mély csendben hallgatta végig a legendát, az ásatás történetét, és kalandos utunkat, egészen eddig a városig. Próbáltam a leglényegesebb dolgokra szorítkozni. Miután befejeztem az előadást, gondolkodóba esett. Mérlegelte a helyzetet, majd beszélni kezdett.
Elmondta, hogy a tekercs már nincs nála, mert eladta a rokonának, annak a családnak, amelyiknek az ura, a húgának a férje. Megnyugtatott, hogy nem kell megijednünk, mert nem rosszindulatú a sógora, csupán egy vérbeli kereskedő. Valószínűleg nem fogja ingyen odaadni a tárgyat, de ha megfelelő üzleti lehetőséget tudunk kínálni neki, akkor minden további nélkül megválik majd tőle. Úgy döntöttük, nem hagyjuk itt Juszufot, ezért felnyaláboltuk és megindultunk a kijárat felé. Óvatosan haladtunk a lépcsőn, mert Koki, beszélgetésünk alatt az ablakon át, kémlelte a környező utcákat, s gyanús alakokat vélt felfedezni. Sejtése beigazolódott: amint leértünk, a konyha és a bejárat felől ránk rontottak. Azonnal feltűnt, hogy nem dzsadokkal állunk szemben. Mivel számítottunk rájuk, elvesztették meglepetés adta előnyüket, és rövid adok-kapok után menekülőre fogták. Nem volt azonban mindegyikük olyan szerencsés, hogy kereket oldhatott volna. Ketten otthagyták a fogukat, s megvizsgálva a testeket, kiderült, hogy a toroni császár csatlósai érkeztek meg. Megborzongtam, ahogy belegondoltam, mennyi idő alatt jutottunk idáig. Hiába voltunk lépéselőnyben hozzájuk képest, mégis majdnem megelőztek minket. Rettenetesen jól végezték a munkájukat. Mint egy olajozott kahrei gépezet. Gyorsan, pontosan, hatékonyan, a célon kívül semmi sem számít. Tiszteletet ébresztettek bennem. Az ilyen mélyen gyökerező kötelességtudat nagyon ritka dolog. Szem előtt kell tartanunk a tényt, hogy nem szabad lebecsülnünk őket. Bizony okozhatnak még sok fejfájást és meglepetést.
A visszafelé úton igénybe vettük a város sikátorainak jótékony kuszaságát, így próbálva lerázni esetleges követőinket. Megérkeztünk hát Muffad házába, itt aztán nem tűnik fel majd senkinek, hogy egy emberrel több lakik a házban. Nem volt más dolgunk, mint várni. Amit tudtam, megtettem azért, hogy felépülhessen a vendégünk. A kalahoráknak hála, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. Egy teljes nap múlva Juszuf, annyira összeszedte magát, hogy már indulhattunk is sógora házához. Persze nem feledkeztünk meg a ránk leselkedő veszedelemről.
Óvatosan, házról házra, utcáról utcára haladtunk. Meglepő, de minden különösebb gond nélkül megérkeztünk. Ez, a vihar előtti csend azonban, nyugtalanítóbb volt bárminél. Biztos voltam benne, hogy a toroni vadászok készülnek valamire. A család, Juszufot és barátait vendégként fogadta. Egyenesen a nemes úrhoz vezették a kompániát. Előadtuk történetünket, beszéltünk múltról, jelenről, jövőről s a nagy lehetőségről, hogy Ynev történelmének részévé válhat mindaz, aki segítségünkre van.
Mint sejteni lehetett, nem sikerült meghatni őt, ellenben viszont ajánlatot tett a számunkra. Minden további nélkül megkapjuk a tekercset, ha a segítségére leszünk, ugyanis egy napja történt, hogy elrabolták a lányát, s a sivatagba hurcolták. Ha megtaláljuk neki a szeme fényét, teljesíti a kívánságunkat. Egy szerető apa – és vérbeli dzsad kereskedő – szavai voltak ezek. Miután meghallgattunk mindent az eltűnéssel kapcsolatban, belevetettük magunkat az éjszakába, hogy híreket szerezzünk, Juszufot pedig a ház cselédjeinek gondjaira bíztam; nem lett volna értelme magunkkal cipelni. Az égboltról rosszallóan tekintett le ránk a kék-ezüst hold.
Ahhoz a kapuhoz siettünk, ahol kimenni látták. Szerencsére a Mélysivatagból érkező hírek hatására szigorodott a város őrzése. Amíg nyomok és hírek után kutattunk, mind többször hallottunk a kékszemű nép eljöveteléről. A városban lakók a napok múlásával egyre zavarosabban viselkedtek, csak remélhettük, hogy használható dolgokat tudunk kiszedni a felvigyázókból. Megkerestük a kapuőrt, s részletesen kikérdeztük. Amaz unottan válaszolt a kérdéseinkre, látszólag egyáltalán nem érdekelte a dolog. Abból, amit elmondott, arra következtettünk, hogy a lányt magukkal vitték a sivatagba elrablói. Fogalmunk sem volt, hogyan tovább. Ahogy álldogáltunk ott tehetetlenül, eszembe jutott valami. Újra végigkérdeztem az őrt a történtekről, de semmire nem jutottam. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, arról kezdtem faggatni, milyen volt a rablók kinézete. Mire a leírás végére ért, világossá vált számomra, hogy azért volt minden porcikája elfedve a rablóknak, mert nem akarták, hogy kiderüljön: külhoniak. Elmondtam társaimnak a feltételezésemet, miszerint a rablók megegyeznek a toroni vadászokkal…”