“Reggeli után tovább indultunk, s a fejfájás csakhamar elmúlt, de a rosszkedv és a szégyen úgy tűnt örökre részemmé válik. A karaván lassan poroszkált célja felé, de mindvégig ott motoszkált fejünkben a gondolat, hogy a környéken tanyázó rablók eltérítenek célunktól, és tévútra terelnek minket. A sivatag monotonsága illet jelenlegi lelki állapotomhoz. Társaim is észrevették rajtam a változást. Siteris többször próbált rájönni, mi nyomja a lelkem, de nem sok sikerrel. Nem szóltam senkihez, s egy idő után ők se hozzám. Csak én voltam és a szél zúgása. A szélé, aki szabad volt és hatalmas. Szótlanul tevegeltem és marcangolt a bűntudat. Hátasom el-elsüppedve lépkedett az aranyló homokon. Hajóhoz hasonlatos dülöngélése többször elringatott az út folyamán. Ilyenkor mindig álmodtam. Eszembe jutott a lánnyal töltött este, s riadtam ébredtem arra, hogy sírok. Körbepillantottam, de mivel legtöbbször lemaradtam, senki nem láthatta elkeseredésemet. Örültem, hogy így volt. Sötét gondolatok jutottak eszembe, s arra jutottam, az lenne a legjobb, ha nem találnánk meg a várost, s elvesznénk mindannyian a sivatagban, így legalább senki sem tudná meg mi történt azon az estén…
Nagyjából az út kétharmadánál járhattunk, amikor gyanús jeleket pillantott meg Siteris, a forró homokban. Semmitmondóak voltak, de arra jók, hogy megállítsák a karavánt. Nem is kellett több a lesben álló rablóknak, gazdag zsákmányt remélve megrohantak minket. A megváltó halálban reménykedve indultam a harcnak, s pár pillanat múlva, eszméletlenül hanyatlottam a homokba. Az égieknek azonban terve lehetett velem, mert magamhoz tértem, s kiderült, hogy társaim bátran helytálltak a banditákkal szemben. Egyelőre tehát várnom kellett a halálra, nem úgy, mint Siteris korholására. Megérezhette, hogy mit forgatok a fejemben és jól a fejemhez is vágta mennyire ostoba vagyok: „Az a magánügyed, hogy mit csinálsz magaddal, de a többiek életét nem teheted kockára, csak azért mert elkövettél egy hibát. Azt neked kell megoldanod, mégpedig úgy, hogy ne más lássa a kárát”. Szavai kemények voltak, de igazat mondott. Beláttam mekkorát tévedtem, s megborzongtam, amikor arra gondoltam, mekkora hibát követtem volna el akkor, ha magammal rántom a társaimat is kétségbeesésemmel.
A következő reggel ismét edzettünk. Siteris ajkán furcsa félmosoly játszott mindvégig, és ábrázatára jól kivehetően kiült az „Ugye megmondtam” kifejezés. Utáltam. Ugyanakkor mulattatott is. Az éjjel folyamán elhessegettem magam körül a komorságot. Levontam a következtetést: Ynev jövője sokban függ most tőlünk, ezért nem tehetem meg, hogy saját, kicsinyes gondjaimmal foglalkozva, eldobom magamtól és másoktól is a lehetőséget: esetleg jobb is lehetne. Nincs jogom, hogy én dönthessek az Ynev ege alatt járó teremtmények nevében. Beláttam, amiért mi küzdünk, sokkal fontosabb bármiféle személyes célnál. Ismét szóra nyitottam hát szám, a többiek legnagyobb örömére. Akármennyire is tartsunk mást ostobának, sokkal jobb, ha vidáman lehet beszélgetni vele, mintha komoran magába zárkózva, elrontaná mások hangulatát is.
Újra önmagam voltam hát, és bár a hátralevő úton nem történt semmi, jóval hamarabb teltek el a napok. Az utolsó napon tevéink felkapták fejüket, s kitágult orrlyukkal, fújtatva, gyorsabb tempóra váltottak. Megérezték a közelben lévő vizet. A várost meglepő gyorsasággal értük el. Egy magasabb dombhátra érve szemünk elé tárult a látvány. Ezt a helyet inkább megillette a város elnevezés. Hatalmas fal vette körül, kapuit állandóan éber őrök figyelték. A város körül seregnek is beillő csapat tanyázott. Egységes, kék színű ruháik katonaember benyomását keltették.
Nem volt ezen mit csodálkozni, hiszen a Manifesztációs háború majd az egész Ibarát bekebelezte már. Az amund szörnyetegeket, jóslatuk beteljesedése tette mind hatalmasabbá. Ez a fenyegető veszély még a halálos ellenségeket is „összefogta”. Rossz nyelvek szerint, Krán és Pyarron – sosem volt még rá példa – egy oldalon küzd majd, a világot fenyegető veszedelem ellen. A kékszemű istenség visszatérte romlásba döntené egész Ynevet, ha senki sem akad, aki megfékezhesse. A hírek szerint még nem öltött teljesen testet, de népe már most is hatalmas erőknek parancsolt. Ékes bizonyítéka ennek, hogy csupán tucatnyian képesek arra, hogy városokat tegyenek néptelenné, olyanokat, mint ez is itt.
Átvonulva a katonák között, beléptünk a kapun. Az őrök ragadozó szemmel vizslattak végig minket, de hála kísérőnknek nem akadékoskodtak. A város utcáin, itt is felfoghatatlan volt a forgatag, s bár még mindig elviselhetetlen volt számomra, legalább nem ájultam el. Hosszas bolyongás, lökdösődés után megérkeztünk a rokon házához. Igazán rendes tőle, hogy ennyi embert befogad – gondoltam. Amint beléptünk a helységbe, rögtön kiderült, hogy mi öten, szinte már nem is számítunk, a bent lakó többi húsz dzsadhoz képest. Köszöntöttünk mindenkit, de válaszul csupán gyorsan pergő, érthetetlen választ kaptunk a mosolygós emberektől. Elhelyezkedtünk hát, ki-ki a saját szobájában. Rövid pihenés után, úgy döntöttünk, meglátogatjuk a helyi fürdőt. Ismét belevetettük magunkat a helyi utcák sodrásába.
Sokféle embert lehetett látni, a koldustól a kereskedőig, de mindannyian oly egyformának tűntek. Legtöbbjük középmagas, kissé izmos testalkatú. Hajuk göndör, olajosan csillogó fekete, bőrük sötét kreol, a naptól kissé durva, szemük sötéten, ravaszul villanó. Gyorsbeszédű, vidám kis figurák, tele élettel – mint AZ a lány a teázóban. Az árusok, portékáikat kínálva próbálták túlharsogni vetélytársaikat, és a körülöttük lüktető tömeget. A módosabbak körül, gyerekseregek zsongtak, néhány elhullajtott garas reményében, a testőrök szúrós pillantására szétszéledtnek, hogy aztán ismét a közelbe furakodjanak. Az emberek nem törődve társaikkal, lökdösték őket félre, hogy tovább jutásukat így könnyítsék. Szitkok, jajszavak hangzottak néha, túlüvöltve a zűrzavart. A meleg délibábként hullámzott fejünk felett, elviselhetetlenné téve az amúgy is nehézkes közlekedést. Akinek egy kis esze van, az ilyenkor ponyvák hűvösében iszogat valami ízletes teát, s csak kora reggel, vagy késő este veszi nyakába a várost.
Jó óra múlva, végre feltűnt előttünk a fürdő bejáratának hatalmas oromzata. Bejáratánál két fiatalember állt, makulátlan, világítóan fehér ruhában. Mosolyogva üdvözölték az újonnan érkezőket, eligazítva a kérdezősködőket. Mi is az ő segítségükkel találtuk meg a számunkra megfelelő medencéket, szolgáltatásokat. Tulajdonképpen egyetlen barlangrendszer volt az egész, amit valaki annak idején előrelátóan kiépíttetett. Azóta valószínűleg, aranyozott selyempárnák között heverészik, a jóléttől megrészegülten. Az üdítő fürdésen kívül, más különlegességekben is részünk lehetett, mint például az olajozás és masszírozás gyönyöre. Sosem éreztem még ehhez fogható, kellemes érzést, s gyanítottam, hogy a Taba el Ibarán kívül nem is fogok. Órákon át áztattuk magunkat, egyik medencéből a másikba járkálva.
Egy nyugalmasabb helyen, ahol rajtam kívül talán ketten lehettek, meditálni kezdtem a kellemesen meleg vízben. Sikerült kapcsolatot teremtenem egy jóindulatú lélekkel, akitől megtudtam, hogy a család, akit kerestünk, már nem létezik. Csupán két tagja maradt életben. Egyik, az általunk keresett Juszuf, másik pedig a húga, akit egy nemes család ura vett feleségül. Megtudtam azt is, rendszeresen látogatta ezt a helyet, bár az utóbbi időben el-elmaradozott. Több órai dagonyázás után, úgy döntöttünk elhagyjuk a város eme nagyszerű épületét.”