Expedíciónk naplója – I. rész

Sziasztok Zsugások!

Mint azt már tudjátok, áprilisban érkezik az új kiegészítőnk, mégpedig nagyon izgalmas témával. Arra gondoltam, hogy egy rövid kis novellasorozattal csinálnék kedvet hozzá nektek, fűszerezve némi történelmi háttérrel. Úgy éreztem, hogy ez fontos lehet sokak számára, ugyanis több embertől is érkezett már olyan kérés, hogy meséljünk egy kicsit Ynevről, nem csak kártyás szemszögből. Sok játékos sosem játszott az asztali szerepjátékkal így kevés háttérismerettel rendelkezik – vagy semennyivel. A most következő novella betekintést ad több témába is, és ha tetszik nektek, akkor kérlek, hogy ne tartsátok magatokba a véleményeket, mert ebből fogom tudni, hogy szeretnétek-e folytatást. Mint írtam feljebb; ez egy novella, és mint ilyen, nem annyira rövid. Sosem voltam író, ezért kérlek, hogy nézzétek el az esetleges hibákat. A címből eredően kicsit vázlatos stílusban íródott, szándékosan. Remélem valamilyen élményfaktort sikerül azért elérnem majd pár embernél.

EXPEDÍCIÓNK NAPLÓJA – I. RÉSZ

Írta: Hendighass Ly’Sannel

“Utam s küldetésem – ami egyben életem célja is -, Erionba, a kalandorok, szerencsevadászok és gazemberek – „az új lehetőségek?!” – városába vezetett. Okkal jöttem ide, hiszen egy nemzetségnyi kolónia élt itt, a kavargó zűrzavar kellős közepén. Népem leszármazottai ők, s bár megérintette őket a romlás, szükségük lehet rám, hogy ne felejtsék el a Szent Kalahorák nevét. Támasz kell az eltévelyedetteknek, ahogyan a kitaszítottaknak is, még ha az őshazában tudomást sem vesznek létükről. Valakinek vállalnia kell ezt a terhet, mert e nélkül megtagadnánk saját véreinket, s ezt bizony, az Ősök nem néznék jó szemmel. Talán azért is választott engem Narmiraen, mert együtt tudok érezni velük, hiszen az ő sorsukat viselem én is: kitaszított vagyok.

Tehát mint mondottam megérkeztem, s első utam a családhoz vezetett. A herceg – bár sosem látott azelőtt – szívélyesen fogadott, bizalommal. A legbecsesebb vendégként bántak velem, s én végtelenül hálás voltam. A Ködökön Járónak hála, semmilyen komoly betegséggel nem találkoztam, gond nélkül sikerült ellátnom mindenkit. Sokan fordultak hozzám, hogy az áldásomat kérjék, és – óh, mily boldogság – egy frigy ceremóniáját is levezethettem. Mindig örömmel tölt el, ha ifjú szerelmeseket láthatok. Pár röpke nap után, bizalmas beszélgetésbe kezdett velem a herceg. Elém tárta kérését: szeretné, ha segítenék neki egy nagyon fontos dologban. Beleegyező mosolyomat látva, elégedettség suhant át az arcán. Mesélni kezdett hát egy városról, ami az emberi kultúra része volt egykoron, de most nyirkos földszag lengi körül minden zugát. Pár ezer évig feküdt nyugodtan, sötét börtönébe zárva, makacsul hallgatva egykor volt titkairól. Nem tudni miért, de bizonyos, hogy felkeltette valaki figyelmét a város szomorú sorsa. Régészeket küldtek hát, azzal a célzattal, hogy kiderítsék: hogyan, s miként tűnt el, ez az emberi mércével kicsinek nem mondható város. A feltárás még szinte el sem kezdődött, amikor az egész felfedezőcsoport eltűnt. Azóta pár hónap telt el, de semmi hír nem érkezett felőlük.

A napokban azonban új csoport állt össze, felkészülve az útra, – ami koránt sem veszélytelen – hogy folytassák a már elkezdett munkát, és kiderítsék mi történt elődeikkel. Ehhez a csoporthoz kellett csatlakoznom két kísérőmmel, még pedig jó okkal: a herceg homályos utalásokat tett arra, hogy miért pusztult el a város. Úgy látszott, hogy emlékei alapján meséli a történteket, és bár semmi okom, hogy kételkedjek abban, amit mondott, lehet, hogy nem mondott el mindent, mert nem akart bajba sodorni. Minden esetre, a tudtomra adta, hogy bízik bennem, és a lelkemre kötötte, hogy ha sikerült valamit kiderítenem a pusztulás okairól, azt mindenképpen titkoljam el, és ha tudom, tüntessem el a bizonyítékokat, mert ha kiderül a valódi ok az óriási veszélyt fog jelenteni az emberiségre. Komolyan beszélt és az volt az érzésem, hogy ha ezt mondja, akkor azt is tudja, mi történt ott évszázadokkal ezelőtt. Talán okos dolog lett volna rákérdeznem, talán nem. Arra gondoltam, ha úgy érzi a siker érdekében, el kell mondania nekem, megteszi magától is, ha nem, akkor hallgatásának komoly oka lehet.

Így indultam hát útnak két társammal. Saját szekeremmel utaztunk a barbárok földjén keresztül, a szerencsétlenül járt város felé. Az expedíció már útra kelt, de tudtuk, ha előbb nem is, a város romjainál úgy is utolérjük őket. Feltéve, hogy elérjük a helyszínt baj nélkül. Aggodalmunk nem volt alaptalan, hiszen ebben az időben véres harcok folytak, ezért a látszólag értéktelen területért. Nem tudhattuk, mikor botlunk ellenségbe. A Ködökön Járó rajtunk tartotta óvó tekintetét, mert csak egy nomád törzzsel találkoztunk, akik barátságosnak mutatkoztak, néhány apróság fejében még el is kísértek minket egy darabon, hogy ne essen bántódásunk. Ezek után gond nélkül megtaláltuk a tábort. Nem volt nehéz dolgunk, ugyanis a biztonságra nem ügyelve, messzire világító tüzeket raktak, csak a fényt kellett követnünk, miután meggyőződtünk róla, hogy valóban őket keressük.

Reggel jelentkeztünk a társaságot vezető embernél. Nappali fénynél végig tekinthettünk a társaságon: leginkább kétkezi munkások sürgölődtek, munkájukat régészek irányították. A csapat érdekességét inkább azok a kalandorok adták, akiket azonnal fel lehetett ismerni viselkedésükről, öltözetükről. Kezdjük mindjárt a vezetővel: első ránézésre megnyerő férfi benyomását keltette, de ez az illúzió azonnal szertefoszlott amint megszólított minket. Lekezelő volt és fölényes, megpróbálta legalább előttünk megmutatni tekintélyét, amit társai előtt láthatóan már elvesztett. A kalandorokon kívül persze mindenki hallgatott rá, de ez sem vigasztalta, mert hiúsága arra sarkallta, hogy az önérzetén esett csorbát valakin kiköszörülje. Nem volt azonban szerencséje velünk sem, mert én a külsőségekből észreveszem az e fajta belső problémákat. Nem hajtottam hát fejet előtte, csupán tudomásul vettem, hogy létezik, de nem éreztem, hogy engedelmességgel kéne tartoznom. Sajnos nem láttam előre, de a sok sérelem miatt először lemondott posztjáról, és nem akart tudomást venni másokról, majd észrevehetően ellenségesen viselkedett irányunkba. Különösebben nem zavart, mert mi nem is kívántuk a társaságát, s mellette még másokét sem.

Ott volt például az a férfi, akiről ránézésre megmondhatta volna bárki, hogy fekete mágiát űz, és sérült lelke nem jóindulattal van tele. Azt hitte azzal, hogy egy maszkot húz ocsmány ábrázatára sikerül valódi énjét elrejtenie a világ elől. Vagy vegyük azt a férfit, aki állatprémekbe bugyolálta magát, és amióta csak megérkeztünk a közelünkben ólálkodik. Nem tudom, mi lehet a szándéka, de a már-már beteges ragaszkodása hozzánk nagyon feszélyez. Nem szoktam kényelmetlenül érezni magam, de ez az ember egy förtelem. Még hallom a szerencsétlenek sikolyát, amint élve lenyúzza róluk a bundát. Talán beszélnem kéne vele, de képtelen vagyok rá, mert ha ránézek, felfordul a gyomrom.

Öröm az ürömben, egy fiatal és igen szép nő is volt közöttük. Szépségét még népem leányai közül is sokan megirigyelhették volna. Megdöbbentő fordulat volt, amikor fajtám nyelvén szólított meg. Első meglepetésemben nem tudtam hogyan is reagálhatnék, így más nyelvjárásban feleltem neki, amivel láthatólag igen megbántottam. Azóta is sokat tűnődöm, vajon hol tehetett szert erre a tudásra. Lehet, hogy meg kéne kérdeznem, de félek attól, hogy egy emberrel esetleg bensőséges kapcsolatba kerülhetek. Sosem érteném meg, és ez lehet, hogy csak növelné a távolságot. Ugyanakkor lehet, hogy nem így történne és meg tudnám érteni rajta keresztül a többit is. Nem tudom, mit tegyek.

A napok múlásával számomra követhetetlenül felgyorsultak az események. Egyre újabb és újabb tárgyakat, helyszíneket tártak fel és a munka mind inkább gyarapodott. Nem voltam hozzászokva ehhez a tempóhoz, de más választásom nem lévén próbáltam alkalmazkodni. Egykori vezetőnket újra megválasztották, de számomra továbbra is elviselhetetlen volt a stílusa – ezzel talán nem én voltam egyedül.
Idő közben megérkezett az utánpótlás Erionból, de sajnos egy igen súlyos járványt is magukkal hoztak. Nehéz hét állt előttünk. Kivétel nélkül mindenki elkapta a kórt, csak a Kalahorák segítségével sikerülhetett megfékezni a köztünk járó elmúlást. Miután mindenki felépült a betegségből folytatódott a munka.

Sajnos amint a mondás tartja: a baj nem jár egyedül. Felfoghatatlan dolog történt: a látóhatáron egy kisebb hegy emelkedett fel a sík vidékből, majd folyékony tüzet és hamut okádott gyomrából. A pusztító tűzvész táborunkat is elérte, megtizedelve ökreinket. Ami ennél is nagyobb bajnak számított, hogy nem maradt legelő az állatoknak, és felhasználható fa sem, mert a tűz mindent felemésztett. Ezen túl a folyó túlpartjáról kellet hordanunk a fát, és az állatokat is áttelepítettük a távolabbi, de biztonságosabb helyre.

Szörnyű felfedezést tettem az imént. Táborunkban egy Ősfajzat, egy átkozott aquir bújt meg. Sikerült lelepleznem őt, és társaimmal együtt sikerült megszabadítani tőle a világot. Nem azonnal döntöttem, többször átgondoltam mit tehetnék, hiszen Narmiraen az élet megóvását tűzte ki számomra célul. De ez a teremtmény ősi ellensége minden létező fajnak, sőt még saját magának is. Eleink is az életüket áldozták azért, hogy végre békét lelhessünk nélkülük, ezért nekem is úgy kell cselekednem, ahogyan akkor ők, a Bátrak tették. Egyelőre senki nem tud rajtunk kívül a történtekről. Ha eljön az ideje ezt is megtudják, de lehet, hogy soha.

Napok, hetek teltek el újra és mind többet tudtunk meg az itt éltek szokásairól, kultúrájáról, de arról, hogy mi hozhatta rájuk a pusztulást még mindig semmit. A sivatag irányából két új figura érkezett a szekértáborba. Az egyik egy barbár törzs szülötte lehetett, kinézetéből és viselkedéséből ítélve. Goromba és otromba fráter, szóra sem érdemes. Annál inkább viszont az északi idegen, akivel érkezett. Érdekes szemei, nyugodtsága megnyerővé tette. Látszott rajta az a tipikus ragadozó mozgás, a mindenre kész testtartás, és külsőleg alig észrevehető, állandó éberség.

Nem ejtettem még szót a gyilkosságokról, pedig bár szomorúak, mindenképpen említést érdemelnek. Az áldozatok mind a munkások közül kerültek ki, a gyilkos nyomait pedig sosem találtuk meg, mintha nem is létezett volna, csak a mi megrémült elménkben. Mind rituálisan végezték ki, kegyetlen, szívtelen módon. Aztán megtaláltuk az első nyomot is. Na persze nem lábnyomra gondolok, mert annál ügyesebb volt a mi kis gyilkosunk, hanem egy vérrel írt szövegre: „Ha eljő a hatodik vér, az átok mindenkit elér.”Hátborzongató nem? Talán az emberünknek épp ez a célja. Amikor az üzenetet megtaláltuk akkor már a harmadik áldozatnál jártunk. Először nem értettem miért nem az elsőnél. Aztán rájöttem, hogy azért, mert szó sincs semmilyen átokról, egyszerűen nem akarja (akarják), hogy kiderítsük a pusztulás okát.

Egy délután fajtám béli érkezett a táborba, és egy haldokló Sereneyát hozott magával. Sajnos nem tudtam megmenteni az életét, mert testét aquir nyílvesszők járták át. Utolsó pillanataiban beszélt hozzám, és a lelkemre kötötte, hogy juttassak el egy tekercset Sirenarba, élet s halál kérdése az ügy. Siteris aki őt hozta nem tudott a tekercsről semmit, és úgy gondoltam ez egyelőre így is fog maradni. Ő állapította meg a lövedékek származását, de jómagam is rájöttem, hogy nem egyszerű nyílvesszők voltak. Siteris egyébként Sirenarból jött, még a családját is ismertem. Kissé újkori elfnek mondhatnám, felfogása és életmódja, nagyon is eltért az enyémtől, de tetszett nekem. Igen sokat beszélgettünk éjszakába nyúlóan a hamvadó tábortűznél. Sok érdekes dolgot megvitattunk és megtudhattam az álláspontját, ami érdekes volt számomra. A tekercsről nem beszéltem neki továbbra sem, mert időközben meg is feledkeztem róla.

Eközben a régészek is haladtak jókorát. Földalatti lejáratra bukkantak. Kis csapat – köztük én is – elindult az üreg felfedezésére. Lent a folyosókon cirkalmas ábrákkal, mágikus rajzolatokkal díszített falakat találtunk, minél beljebb hatoltunk annál sűrűbbek voltak, mígnem egy kis terembe nem érkeztünk. Ez is tele volt rajzolatokkal, de mivel nem ismertük őket, javaslatomra inkább visszafordultunk. Talán ez volt a szerencsénk, ezért nem tudtak csapdába csalni minket. Túlvilági förtelmek hada várt már ránk a kijáratnál. Csak a barbár és Koki, az északi vakmerősége az, ami megmentett minket. Úgy döntöttünk a kis kaland után, hogy egyelőre nem merészkedünk vissza.

Akadt munka elég a felszínen is. Töménytelen mennyiségű tekercs és papír várt még fordításra, úgyhogy nem is foglalkoztam mással ezek után. Sok általános leírást sikerült megfejtenem, de semmi különleges nem volt bennük. Ekkor bukkantam rá arra a bizonyos tekercsre. Azonnal felkeltette figyelmemet amint felfedeztem benne a Harmadik Hold nevét. Az irat szerint a Harmadik Holddal kapcsolatos hatalmas varázslat leírását lehet megtalálni a kincstárban, ami a templom alatt helyezkedik el. Mivel a templomot már feltárták nem volt más dolgom, mint egyszerűen lemenni. Így is tettem, de csalódnom kellett, hiszen nem találtam semmit. Nem értettem és éreztem, hogy bár nem látom, kell lennie ott valaminek. Egyelőre azonban várnom kellett.”

Enriquel