“A várakozás idejét fordítással és a papírok tanulmányozásával töltöttem. Hamarosan újabb társsal bővült a táborunk. Ő Erion irányából érkezett, és egy üzenetet hozott Liviananak, a shindartól. Ebben egy tekercsről ír, amit meg kellene találnunk. Sejtésem szerint arról a tekercsről van szó, amit a kincstárban találhatunk meg, és három részből áll. Ez az üzenet meglepett, hiszen Olven a lelkemre kötötte, hogy az emberek ne tudjanak meg semmit. Ennek ellenére ő maga adott támpontot nekik. Aztán eszembe jutott valami, ami felett elsiklottam. Honnan ismeri vajon Liviana a mi nyelvünket? Ez a kérdés, és az üzenet egy gondolatot erősített meg bennem, mégpedig, hogy Liviananak több köze van népemhez, mint azt én sejteni véltem, ráadásul valami miatt lehet, hogy Olven jobban megbízik benne, mint bennem. Ezt furcsálltam, de ez csak tudatlanságom miatt lehet, amit csak egy módon orvosolhattam: beszélnem kell Livianaval.
Sajnos újabb gyilkosság történt, egy gyermeket öltek meg. A gyász hatalmas súlyként telepedett ránk, és másnap szükségessé vált a nők és gyermekek hazaküldése. Búcsút intettünk hát nekik és majd húsz fegyverforgatónak. Ez a pont volt, amikor biztossá vált bennem korábbi feltételezésem. Semmiféle átok nem létezik. Láthatatlan ellenfelünk, aki mint kiderült feltehetően egy alakváltó, csupán azt akarta elérni, hogy az embereken a félelem legyen úrrá, amire a történtek után azt mondhatjuk: egészen jól sikerült neki. Még majdnem mi is bedőltünk neki. De azért el kell ismerjük, a tábor felét sikerült rábírnia a távozásra. Így sokkal csekélyebb lett az ellenállás.
Egy dologgal azonban nem számolt. Azzal, hogy elf társaim és én itt maradunk. Ráadásul két új elf is érkezett közénk, ami csak megzavarta őt. S hogy ezt miért mondom? Feltételezésem szerint az aquir megtalálta korábbi társunk holttestét, aki szintén aquir volt. Ez óvatosságra intette, és tudta, hogy veszélyesek lehetünk számára. Tudta jól, nem csak gyűlöletünkkel, hanem a róluk szerzett tudásunkkal, méltó ellenfelévé válhatunk. Ráadásul mindent tudott, amire csak kíváncsi volt, hiszen az egyik nő képében járkált közöttünk, mintha mi sem lenne természetesebb. Igazán ravasz, és nem utolsó sorban veszélyes ellenféllel állunk tehát szemben.
Eleddig semmilyen támpontom nem volt, de most úgy érzem, a szilánkokra tört tükör kezd ismét egy egészet alkotni, amint a kis darabok a helyükre kerülnek. A felgyorsult események folyamában nem tudtam mire is figyeljek. Ekkor jutott eszembe, hogy kaptam én egy tekercset, pár héttel ezelőtt, amit egy Sereneya bízott rám halálos ágyán. Izgatottan kutattam szekeremben, hová is rakhattam. Aztán megtaláltam. Remegve vettem a kezembe, óvatosan kibontottam, mintha attól tartottam volna, hogy sietségemben valami rosszat szabadítok magamra és az egész kolóniára. Szerencsére nem így történt.
Amint átfutottam tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Ahhoz, hogy megtudjam, mit tartalmaz, először le kellett fordítanom a szöveget. Úgy gondolom két nap elegendő lesz. Addig is folytatom okfejtésemet. Talán túl vad első hallásra az ötlet, de úgy vélem, hogy a mi kis alakváltónk csak egy „csatlós”. Ezzel nem lebecsülni akarom, csupán arra akarok rámutatni, hogy egy nagyobb, hatalmasabb Ősfajzatnak kell állnia a háttérben. Ezt arra alapozom, hogy rendelkezem némi történelmi tudással, ami korokra nyúlik vissza a múlt végtelen tengerében. Ismereteim szerint még ma is létezik egy olyan ősi aquir ereklye, amit úgy hívnak, hogy Zogg, a Hegyek Gyökere. Gondolom velem együtt mindenki emlékszik még arra a napra, amikor a távolban egy vulkán emelkedett ki a semmiből, és pusztító haragját a környező vidékre engedte. Ez teljességgel lehetetlen, mondhatná bárki, aki nem tudja azt, amit én. Ha létezik olyan nagyhatalmú teremtmény, aki uralma alá tudja hajtani Zoggot, az képessé válik arra, hogy ilyen természeti jelenséget idézzen elő. Erre azonban, tudomásom szerint egy ősaquiron kívül nem képes más halandó. S most, ha eddig vadnak is találta volna akárki is a találgatásomat, további soraim láttán biztosan őrültnek titulál. Mint már korábban említettem, a tekercsek leírásában a Harmadik Holdra találtam utalásokat. Lehet, hogy meglepően hangzik, – pedig szerintem nem az – de a Harmadik Holddal egy nevet szoktak népem körében kapcsolatba hozni. Egy gyűlölt nevet: az Opálhajósét. Nos lehet, hogy már kitalálták többen, ő egy ma is élő ősaquir. Kész őrület, nem igaz!?
Azt hiszem érdemes elmondanom azt is, miért hozzák őket kapcsolatba egymással. A Harmadik Hold, sokak szerint egy legenda – pedig nem is tudják, mekkorát tévednek. A korok hajnalán, mikor még ember nem is élt Yneven, és az elfek elkeseredett háborút folytattak az aquirok ellen, az égboltot három hold fénye világította be. Az aquirok, a sötétség teremtményei voltak, és mivel saját fajtájukkal sem fértek meg sokáig, nagyobb tért akartak hódítani, hogy ne okozzák önnön pusztulásukat. Ocsmány teremtmények bukkantak elő, a sötéten ásító barlangok mélyéről, s mivel lételemük a sötétség volt, nem szenvedhették a három hold, számukra vakító fényét. Egyikük, s köztük talán a leghatalmasabb – az Opálhajós -, sötét praktikái segítségével lebűvölte az égről a Harmadik Holdat. Bizton hiszem, hogy a hatalmában állt volna lebűvölni a másik kettőt is, de népem nagyjai megakadályozták. Hogy miként tették, arra csak homályos utalások vannak, pontosan én sem tudom.
Ez tehát azt jelenti, hogy Ő most itt van, mégpedig azért, hogy megkaparintsa a három tekercset, a Harmadik Holdról. Azt kell mondjam, ez nem túl jó hír. Nem szoktam megijedni akármitől, de úgy gondolom, hogy az Opálhajós legyőzése számomra – és mindenki számára, aki itt van – túl nagy erőpróba. Ez azt jelenti – bármily keserű is kimondanom -, hogy itt nem tehetünk semmit. Azaz egy dolgot még tehetünk. Be kell jutnunk a kincstárba, hogy meggyőződjünk róla, bent vannak e még a tekercsek. Ugyanis ha a Sereneyának sikerült kihoznia egyet, akkor másnak is sikerülhetett. Ezt azért feltételezem, mert az elfeknek mindháromra szüksége van, és ha a Sereneya csak egyet hozott ki, annak az oka, hogy nincs bent mind a három. Erről azonban bizonyságot kell, hogy szerezzünk. Ha tényleg nincsenek meg, akkor haladéktalanul meg kell találnunk a másik kettőt, és ami már nálunk van, azt biztonságba kell helyeznünk. Az aquir (ok) valószínűleg mit sem sejtenek még ebből és ennek, ha lehet még sokáig így is kell maradnia. Attól nem kell tartanunk, hogy kihozzák előlünk a tekercseket – már ha benn vannak -, mert feltételezésem szerint képtelenek bejutni. Erre szolgálhatnak az általunk látott rajzolatok, amik éjjel kékesen világítanak.
Egy újabb nap telt el, ami nem nagy idő ebben a végtelen folyamban, de ahhoz elegendő, hogy fontos események történjenek. Bátorságot merítettem végre, és felkerestem Livianat a szekerében. Nappal volt még, csak pár órája végeztünk az ebéddel. Feltételezésem, hogy Livianat elfek nevelték, ha nem is volt pontos, de nagyon közel jártam az igazsághoz. Olven, Liviana édesapjának barátja volt, s már-már második apjaként nevelte a leányt, szoros kapcsolatot kialakítva egymás között. Ezért lehetett hát, hogy ő kapta az üzeneteket, hisz a jó Olvennek ki más is juthatott volna először az eszébe. Nos, miután Liviana őszinte volt hozzám én megmutattam neki ezt a kis naplót. Most már ő is tud a feltételezéseimről, küldetésemről, de nem félek attól, hogy elmondja akárkinek.
A másik nagyon fontos dolog, amit régóta fontolgattam, hogy beszélek Olvennel. Felkerestem hát mentális kapcsolat segítségével, és beszélgettünk. Mint kiderült, ha nem is szándékosan titkolta, de azt nem közölte velünk, hogy tud a tekercsek létezéséről, és azok megtalálására számít. Ezt a kis hiányosságot most pótolta. Utalt azonban arra is, hogy tudomása szerint nincs az összes tekercs a helyén. Egyszer talán azt is elárulja, hogy hová került a hiányzó darab. Egyébként majd minden feltételezésemet megerősítette, az azonban kiderült, hogy a letűnt civilizációnak semmi köze sem volt a kyrekhez, ugyanis akkor még nem éltek ezen a vidéken. Segítséget ígért a Szent Szám felkutatásában, illetve abban, ha a tekercseket megtaláltuk, feltűnés nélkül el tudjuk hagyni az ásatás veszélyes területét.
Bár a tekercseket magának akarta megtartani Olven, idő közben rájött, hogy nem tudná mire használni őket, ezért egyetértett javaslatommal, miszerint Sirenarba avagy Elfendelbe kell eljuttatnunk őket. Ott talán akad valaki, aki képes a használatukra, és nem utolsó sorban sokkal nagyobb biztonságban lennének. De ez még a jövő zenéje. Addig még sok minden történhetik, amire esetleg nem is számítottunk. Gondolok most azokra a nyugtalanító hírekre, miszerint húsz – huszonöt barbár törzs egyesült valaki, vagy valakik vezetése alatt. Egyelőre messze vannak tőlünk és Eriontól – két hónapi járásra -, de ha megindul a sereg, nekünk nem lesz maradásunk. Túl nagy lenne a kockázat. Várnunk kell tehát, hogy megtudjuk a számot, addig is tehetünk újabb felfedezéseket. Véleményem szerint, mostantól inkább csak nappal. Talán mi is rábukkanhatunk valahol a keresett számra.
A város történetéről talán annyit érdemes megjegyezni, hogy ez a civilizáció az elf társadalom barátságát kereste. Nagyón jó megértésben éltek egymás között. Olyannyira, hogy megengedték a város vezetőségének, hogy lemásoljanak három tekercset, ami egy hatalmas varázslat leírását tartalmazta. Ez a varázslat a Harmadik Hold erejét adta volna vissza, és az elfek ezt nem adták volna ki a kezükből akárkinek. Ők mégis megkapták egy másolatát, s ez a bizalom vált döntő fontosságúvá, ugyanis a háborúkkal és viszontagságokkal terhes évezredek alatt az összes többi példány elpusztult. Ebben a városban maradtak fenn a tekercs utolsó darabjai. Sajnos erről tudomást szerzett egy nagy hatalmú aquir, de azt hiszem, hogy nem az Opálhajós volt. Feltett szándéka volt, hogy megszerzi a varázst őrzőitől, de az elfek segítségével sikerült visszaverni a támadását, sőt az ütközetben annyira legyengült, hogy évszázadokra a föld alá kellett bújnia. A végső megoldás az elpusztítása lett volna, de mivel ez nem sikerült, erejét összegyűjtve most ismét eljött, hogy megkaparintsa a Harmadik Hold varázslatát. A város mindent megtett, hogy az aquir küldöttei ne férkőzhessenek a kincstárhoz, de ezért óriási árat kellett fizetniük. Majd mindenki halálát lelte a véres küzdelemben, s akik megmaradtak túl kevesen voltak ahhoz, hogy ellenállhassanak egy újabb támadásnak. Így történt hát, hogy az egykor dicső város néptelenné vált, túlélői szétszóródtak, s azóta elérte mindannyiukat az enyészet. Hála a nagy tudású magitoroknak a felállított védmű, ép és sértetlen maradt, még ennyi idő után is. Ez hát a jelenlegi helyzet. Egy ősaquirral állunk szemben, aki bármire képes azért, hogy megszerezze az oly fontos varázstárgyakat. Meg kell tehát akadályoznunk, nem számít mi az ára. Ez mindannyiunk érdeke, tekintet nélkül nemre, fajra. Ez az, ami összekovácsol mindannyiunkat a bajban, mert ha nem küzdünk, a holdak nélkül csak a teljes sötétség marad nekünk. Ezt pedig nem engedhetjük, remélem mindenki belátja.
Keserű dolog, de ki kell mondjam, hogy az útnak indított nők, gyerekek és kísérőik valószínűleg nem fognak megérkezni Erionba. Mivel az alakváltó egy nő alakját vette fel, s erre csak indulásuk után jöttünk rá, nem tudtuk figyelmeztetni a szerencsétleneket. Az, aki a cselekményeket irányítja, nem akar szemtanukat elengedni, ezért meg fogja öletni mindannyiukat. Nyom nélkül eltűnnek majd, s a területi háborúskodás áldozatainak fogják hinni őket. Még a gyanú árnyéka sem merül fel, hogy esetleg gyilkosság történt. Tökéletes terv. Egy csiszolt, hideg elme találmánya, ami végtelenül gonosz.
Miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak, megérkezett az utánpótlás. Pontosabban, ami megmaradt belőle. A fogathajtók ugyanis hiányoztak, és a kocsi ácsolatában penge ütötte nyomokat, és vérfoltokat fedeztünk fel. Ami furcsa volt számunkra, hogy a szállítmány maradéktalanul megvolt. Ha rablók lettek volna, akkor elvitték volna az árut, ha pedig az ellenségünk, nos neki sem állhatott érdekében, hogy hozzájussunk a küldeményhez. A rejtélyt, mint mindig, most is az idő folyamára bíztuk, s nem is kellett csalódnunk. Másnap reggel a kocsi oldalfalát kiszakítva találtuk. Mint kiderült, dupla aljzata volt, ahová, ha kényelmesen nem is, de elférhetett két ember. Arról, hogy kifélék, mifélék, s honnan, miért jöttek, semmit sem tudtunk. De mint eddig is, az idő most is megadta kérdésünkre a választ.”
Enriquel