Az első cikk arról szólt, hogy a kártya hogy indult el egy másik irányba, és hogy a két bizalmasomnak mekkora szerepe volt ebben. A mai cikk a múlt legendáit mutatja be. Azaz pontosabban azt, hogy hogyan fogadtak engem, és „harcostársaimat”. Ahogy ez első részben, itt is minden karakter egy magus kártyás.
Az Aquir az Elsővel és a Fekete Szeráffal kiegészülve elkezdte felkeresni az ősöket. Hatan voltak, hatalmas erejű entitások mindannyian, korfordulók és birodalmak bajnokai vagy hadvezérei. Egykor dicsőséges véres-verejtékes csatákba meneteltek, azonban mára mindannyian szunnyadtak. Volt akit az idő nyelt el, volt aki más síkra menekült a hanyatlás elől, és olyan is, akit szimplán nem érdekelt a világ sorsa. Legkorábban a Birodalommágust keresték meg, aki népe bukása után szörnyű bosszút esküdött. Légióiban élőhalottak es ősi szellemek küzdöttek talpig lunírban, és vérbe borították északot. A Birodalommágus ősöreg volt. Biztonságát százával védték katonái, akiknek lunírsisakjai alatt holt lelkek ígérték a kínhalál minden fájdalmát. Az Aquir illendően szólt, de erővel telve. Szavai hatására megrezzentek a holtak, mérgesen szisszentek fel a szellemek. Az ősi kor mágusfejedelme figyelmesen hallgatta, majd zengő baritonján szegezett kérdéseket a három sorstársnak. A mágusfejedelem szavaira szél kerekedett, felsírtak a kövekbe zárt lelkek, és Khag fiának bundája égnek meredt. Kontraktus köttetett. A Birodalommágus az Első mancsa elé dobott egy pergament, és felszólította az Aquirt, hogy a Források Őrét ne keresse fel, mert neki nem fog hinni. De az Elsőnek igen.
Ezután a csapat a szétvált. Tudta az Aquir, hogy a Birodalommágus segíteni fogja a világ megváltoztatásában, és azt is tudta, hogy még másik öt hérosz hátra van. Mivel az Első a Források Őrét kereste fel, ezért a Fényhozóhoz indultak a Fekete Szeráffal. A Fényhozó egy legendás mitikus hős volt. Egykor már megcselekedte azt, amit most a szövetségesek akartak. A Fényhozó egy katedrálisban lakott, az egyik új istennek ajánlotta szolgálatait az elmúlt évszázadokban. Mikor a tűzmágus, és a szörnyeteg belépett az épületbe, a Fekete Szeráfot barátsággal fogadta, az Aquirt megvetéssel szemlélte csupán. Ha a tűzimádó nincs az ősi fajzattal, akkor valószínű a történetnek hamar vége szakad. A Fényhozó irtóztató haragra gerjedt. Vallotta, hogy az Aquir és annak fajtája tehet arról, hogy a világ haldoklik, mert azt kizsigerelik és elpusztítják az életet. A drún szavai kevesek voltak a Fényhozónak, bár konkrét elutasítást nem kapott. A legendás hőst a Fekete Szeráf győzte meg , hogy ez már egy más világ, és az Aquir – bár egy teljesen idegen és beteges módon -, de ugyanazt akarja amit egykoron ő is. Teremteni akar, és nem rombolni. A Fényhozó szkeptikus volt, de a szavak hallatára megígérte a Fekete Szeráfnak, hogy az ügyük mellé áll. A Fényhozó egy ősi ereklyét adott nekik, ami egy eltávozott ősé volt egykoron. Egy ősé, akit mindannyian tiszteltek. Az Aquir nehezen tudta értelmezni ezt a gesztust és kíváncsian nézett a Fényhozóra. Ő elmondta, hogy azt reméli, komolyan gondolja a szörnyeteg amit csinál. Ezért segíteni akar, hogy megtalálja azt az őst, akit nélküle nem fog: a Szoborlovagot.
Az ereklye egy tér és idő zárvány volt, ami megfelelő tudással rendelkező hordozó esetén átjárást biztosított a síkok között. A Katedrálisból kilépve a Fekete Szeráf megvizsgálta a tárgyat, majd türelmetlen utastársára rá sem hederítve szeánszba fogott, aminek végén átjáró nyílt a földre rakott ajándékból. Az Aquir gondolkodás nélkül átlépett rajta. Hatalmas épületbe érkeztek. Egy óriási csarnokba, ahol gigászi szobrok helyezkedtek el a kilencek avatárjairól. Ezek előtt egy hasonlóan kidolgozott, de emberi méretű alkotás állt, ami Szoborlovagot ábrázolta. A két utazó megdöbbenve állt a monumentális csarnokban, valami ősi és kegyetlen szépsége volt annak a látványnak, amitől porszemnek érezték magukat mindketten. Hangos, fülsértő reccsenés kíséretében lépett le az eleven Szoborlovag a talapzatáról, és kardját megemelve támadásba lendült. Az Aquir nagyot rántott a mentálsíkon és a Szoborlovagnak szegezte üzenetét, az eleven kőharcos kardja az Aquir torka mellett egy hüvelyknyire állt meg, mert a mentálsík üzenete még időben érkezett. Szoborlovag egy kortalan utas volt a világok óceánján, amíg Yneven szőtték sorsát az égiek, addig legendás kufár volt, és az őrtálló nagyok bizalmasa, hadseregek vezére. Felzokogott a mentálsík, ahogy a lovag a hívatlan látogatókhoz szólt, elmarasztalta őket, hogy hol voltak eddig? Mi tartott ennyi ideig? Hova lettek az ősök? A Szeráf viselte jobban a szemrehányást, ezért többnyire ő válaszolt, társa csak néha egészítette ki mondanivalóját. A Szoborlovag döbbenten értesült a problémákról. Nehezen viselte a világ széthullását, és azonnal munkához akart látni. Csatlakozott az ügyhöz, de előtte még útra kelt, hogy értesítse az Őrtálló Nagyokat.
Megrepedt az ég. ősi, ismeretlen mágia hasította meg a világ síkjait, hogy a földre okádja utasait. Az Első ígéretéhez híven, nem egyedül érkezett, hisz balján a Források Őre, jobbján pedig az az ős állt akit még nem találtak meg: Az Aranyavatár . Ez az entitás egy ynev sorsát megváltoztató isteni lényeggel szembeszálló hadvezér volt. Toborzóparancsnok, melyet egyszerre tisztelt észak és dél. Sosem érkezett békeidőben, mindig akkor lépett ki újra ynev színpadára, mikor valami megváltoztatta a világ sorsát vagy annak menetét. Mindig a gyengék és az elesettek védelmére kelt, az utolsó utáni percig is becsületesen harcolt. Gyűlölte a trükköket, a cselek vetőit, és a hazug szavakat. Ezeket a gyengeségeket az Aquir sosem értette. Az ősi vérű drún örült a hadvezér megjelenésének. Sejtette, hogy az Első megkörnyékezi, és a segítségét kéri. Főleg, hogy az Aranyavatár baráti kapcsolatot tartott fent a ragadozóval. A seregek parancsolója előrelépett és jobbot nyújtott a hívást a szélbe eresztő kráninak, amit az rögtön saját kezével viszonzott. Miután a szavak nélküli szerződés után a kezek szétváltak, a parancsnok a Fekete Szeráfot is üdvözölte, de ekkor az Aquirt már a Források őrének talányos mosolya kötötte le.
A Források Őre nem volt hadvezér vagy ősmágus, bár közelharcba keveredni vele maga volt az életveszély. Hasonlóan hatalmas erejű entitás volt, mint a többiek. Erejét annak köszönhette, hogy sosem öregedett. Az idő nem verte görcsbe testét, és szelleme a századok alatt egyre pallérozottabb, ravaszabb, logikusabb lett. Ha az Aquir otthonában élt volna, akkor a vérfilozófusok között is a legjobbak közé emelkedik. Kénye kedve szerint döntött romba országokat, birodalmakat. A tengereken ellenfele nem akadt, az óceánok hajóin szerette múlatni végtelen idejét. Aki szembekerült vele azt kíméletlenül kifosztotta, és a rabszolgájáva tette. Egyfajta furcsa módon maga is a változások törvénye szerint élt, de mégis tagadta a Kosfejes Úr tanításait. A Források Őre az Aquirnak csak pár mondatot mondott, egy lehetséges útról amiben nem hisz, de méltónak találja a jelenlévőket ahhoz, hogy megtegye amit tud. Az Ősfajzat torkába keserű epe tódult, de elfogadta a kalózkirály szavait, és sokadszorra lenyelte haragját. A kontraktusok megköttettek, az ősök felébredtek. Itt az ideje, hogy megváltoztassák a világ sorsát, és az enyészetnek rohanó közösséget felrázzák ezeréves álmukból!
Senki se számított a Játékmesterre, mikor a szövetség tagjai kontraktusukat beszélték. A Játékmester kereskedő volt, de nem egyszerű tárgyakat adott vagy vett, hanem lelkeket és sorsokat. Hatalma óriási volt, mert a megvásárolt vagy zsákmányolt lelkek tudásából és képességeiből mindig megtartott valamit, mielőtt továbbadta. A Játékmester a változások törvénye szerint élte életét, és meghallotta a hívást. Magabiztosan az Aquir elé lépett, és helyet követelt az ősök sorában mondván , hogy tetteivel már kiérdemelte azokat. De ezekben az időkben senki sem avathatja közéjük. Az ősfajzat végigmérte a Lélekkufárt. Sosem kedvelte őt, ahogy ez fordítva is igaz volt. Végignézett a többieken, és azon gondolkozott, ha ez a Kosfejes Úr akarata, akkor legyen meg az. Veszélyes és szikrázó elméjű ellenséggel kell szövetséget kötnie, de ugyan ez miben különbözne az előző ősökkel való megállapodásától? Ezen a napon történelmet írtak: az Ősök hosszú évszázadok óta elsőnek maguk közé fogadtak egy ifjú tagot, egy kombómágust. A Játékmestert.
Az Aquir ezután elküldte társait hírt adni a világ változásairól és értesíteni annak lakóit, hogy új világrend van születőben. Egyedül maradt. Tudta, szövetségesei vannak, de ők eredményeket várnak, és egyedül kevés lesz ehhez. A szövetségesek után csapatot kell toboroznia, akikkel elkezdheti a munkát.
folytatása következik